„Három olyan, eredetileg egymástól független válságterület van, amelyek egyre inkább aláaknázzák az európai együttműködést, és táptalajt adnak az Európa-ellenes hangoknak. Hogy Franciaországban a választók harmada az euróövezetből való kilépést és az EU eljelentéktelenítését célul kitűző jobboldali populista Nemzeti Frontra szavazzon, rövid idővel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Ahogyan azt sem, hogy a kontinensen a választói szemében nem Angela Merkel, a menekültkancellár a legnépszerűbb, hanem Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor – nyolcvan százalék körüli értékkel.
Az államhatárokon és egyesek könyörtelen hatalomvágyán átívelő nacionalizmus megerősödése a kontinens válságának első tünete. Amennyiben a Nagy-Britannia uniós tagságáról szóló, David Cameron által 2017-re kiírt népszavazáson az angolok többsége piros lapot mutat Brüsszelnek, az végérvényesen beledöfne egyet az EU szövetébe.
Már az elnökválasztást, majd a parlamenti választást is gyors egymás utánban, abszolút többséget szerezve megnyerő lengyel jobboldali-konzervatív Jog és Igazságosság dupla győzelme is rádöbbentette a hivatásos európaiakat, hogy először van többsége egy nagy országban olyan könyörtelen erőknek, akiknek nem jelent annyit a jogállam és a hatalmi ágak szétválasztása. Vajon a kontinens orbanizálódása fenyeget kelet felől?
(...)
A muszlimok áradata elleni harcias retorikája még népszerűbbé tette a máshol gyűlölt Orbánt Magyarországon. Példáját a jobboldali populisták követték, de érdekes módon így tettek olyan szocialista inspirációjú néptribünök, mint a szlovák Robert Fico vagy a cseh Miloš Zeman. A baloldal és jobboldal közötti hagyományos felosztás tehát átalakul: Európa melletti és Európa elleni táborokra.”